Úton

Eljött ez a nap is.

Vártam is, és nem is. Vártam, mert oly sok rossz dolog történt az elmúlt két évben, amibe belefáradtam, az új, reményteli dolgok pedig csiklandozták a fantáziámat. Ugyanakkor, ha körülnéztem, a rengeteg, sok fáradtsággal megteremtett, szeretett környezetem elhagyása fájdalommal töltött el. Abba a ténybe már bele sem akartam gondolni, hogy egy messzi, idegen országba való költözés nem egy „leányálom”.
Igaz, maga az ország nem is volt annyira idegen, — kilenc évvel azelőtt hagytam el tizenhat év után, és francia állampolgár is vagyok — de három ok miatt „menekültem” onnan. Egyrészt a szakítás az exemmel nem tette könnyebbé az önálló kezdést, másrészt a francia bürokrácia bonyodalmai sem ösztönöztek a maradásra, a párizsi életstílushoz, mentalitáshoz pedig sosem tudtam igazán alkalmazkodni.
Most, itt, ez a „menekülés” már nem volt olyan egyértelmű: nem a francia hivatalok vagy az ottani kapcsolatok nehézségei tántorítottak el, — azokkal úgy éreztem, meg tudnék birkózni — inkább az fájt, hogy hátra kellett hagynom az addigi életem eredményeit és sikereit.

Végignéztem a pici zalai faluban lévő, számomra a Paradicsomot jelképező, gyönyörű kertemen.

Végignéztem a magam tervezte, istállóból kialakított, modern és egyben rusztikus vendégházamon is, ami a vendégeim körében is nagy siker volt, végigjártam a módos parasztházunk minden szegletét, és a szemben lévő másik parasztházunkat, aminek a dizájnja és komfortosítása olyan jól sikerült, hogy a német vevő első látogatásakor helyben adott foglalót. Kimentem a dombokon elterülő mezőkre, onnan utoljára lefényképeztem a Keszthelyi hegység egyik csúcsán őrködő Rezi várromot, és elköszöntem az évszázados, odvas fekete nyárfától.
Igen, amilyen nyers, olyan szentimentális is tudok lenni. Ez valami tipikusan magyaros (kelet-európai) sajátosság: egyszerre kiváltság és átok. Megengedi, hogy az ember szabadon megélje és átélje az érzéseit, ami felszabadító és megkönnyebbülést hoz, ugyanakkor fájdalmat és kínlódást is okoz.

Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben a barátomra vártam, akit a költözésem évében éppen ötven éve ismerek.

Hatévesen együtt kezdtük az általános iskolát, szomszédok és barátok voltunk a nyolc év alatt, majd a gimnáziumi időket és utána még pár évet kihagyva, amikor is kezdtük a saját, felnőtt életünket kialakítani, újra összefutottunk a gyerekkori negyedünkben Budapesten. Ott folytattuk barátságunkat, ahol abbahagytuk, és azóta is azok vagyunk.
Ő volt az, aki kilenc éve segített hazaköltöznöm Magyarországra, most pedig rá vártam, hogy visszavigyen oda, ahonnan egyszer már elhozott. Barátságunk tükre az, amire képes volt: messzi otthonából, Belgiumból jött értem Vindornyalakra, hogy onnan vigyen két kutyával és két macskával Dél-Nyugat Franciaországba, majd vissza Belgiumba. 3860 km és 40 óra vezetés egyedül, mert nekem nincs jogosítványom. Közben pakol, dolgozik, vigasztal, megnevettet, és biztat. Vagyis nem egy barát, hanem egy IGAZI barát.

Még az utolsó pillanatokban is „végigzongorázom” az agyamban, hogy eltettem-e:

az állatok és az én útlevelemet, bepakoltam-e a telefon töltőjét, nálam van-e a pénz, befér-e az autóba az összes szatyor, bőrönd, két hordozható macskadoboz, a ruhák, a szükséges dolgok, amelyeket nem küldtem előre a kamionnal, mert még egy hónapig gondoskodnom kellett az állatokról, és valahogy nekem is élnem kellett? Lábasok, poharak, evőeszközök, piperecikkek, olló, ágynemű, párna, papucs, kutyalabda, kutya- és macskatálak, macska- és kutyaeledel, pórázok, csillár, varrókészlet, smink és kutyafüle. Na jó, ezt a négy „elengedhetetlen” kelléket végül nem pakoltam be... bár az utolsót azért mégis.

Szép időben indultunk, július 4. volt.

Nem kellett sokáig menni, a szlovén határon már meg is kellett állnunk. A sor nem volt kibírhatatlanul hosszú, de Schengen ide, Schengen oda, mégis volt ellenőrzés, és természetesen az állatok útlevelét is kérték.
Tudni kell, hogy nem volt kedvem útlevelet csináltatni nekik, hiszen a magyar könyveikben is benne van, hogy be vannak oltva latin névvel ellátott matricákkal, ráadásul az útlevél egy kisebb vagyonba kerül, valamint a vadállatokat átengedik a határon útlevél nélkül is, pedig azok be sincsenek oltva, és hát a madárinfluenzát biztosan nem az én aranyhörcsögöm fogja elterjeszteni Európában. No de nem én írom a törvényeket sajnos, így két nappal az indulás előtt mégis elmentem a dokihoz, hogy állítsa ki a hivatalos papírokat. Lám, most legalább hasznát vettem annak a több, mint százezer forintnak (akkoriban kb. 250-270 euró a négy).

Szlovénia egésze gyönyörű.

Az Alpok dombos, erdőkkel borított lába, és dél-keleti karjai szemrevaló tájképet nyújt, én csak délszláv Ausztriának nevezem. A forgalom kicsit felélénkült Maribor, az ipari város, és Ljubljana , a főváros között, de ez még mindig eltörpült a nyári csúcsszezoni forgalomhoz képest, ami Közép- és Észak-Kelet Európa országaiból ömlik a dalmát és olasz tengerpart felé.
A fellegek viszont lassították az autókat, leszakadt az ég többször is, és így ment ez többször egészen az olasz határig. Ott pedig, mintha ki lenne írva, hogy „ebben az országban a felhők nem szívesen látott vendégek”, teljesen kitisztult az ég, és a rossz időnek nyoma sem maradt.

Észak-Olaszország nem az országutakon látott tájképeiről híres.

Azon a részen mindenképpen be kell menni valamelyik város központjába, hogy csodát lásson az ember. Ha megteszed, akkor tényleg csodát is fogsz látni. Sajnos mi nem tettük meg, pedig logikus lett volna megállni például Veronában, ami pont félúton van. De nem akartunk költekezni az úton, és Miki úgy gondolta, hogy levezeti az egész utat egybe.
Csak a sztráda feletti, kutyát is szívesen látó étteremnél álltunk meg uzsonna-ebédelni. Meg kell jegyeznem, hogy mástól is hallottam, és az utunk alatt mi is tapasztaltuk, hogy a kutyáknak nincs kutyasorsuk az észak-olasz részen, ahogy az étterembe, kávézóba bevihettük a „gyermekeimet”, úgy kutyabarát szállást sem volt nehéz találni.
Ugyanis az olasz-francia határnál sofőröm végül „kipurcant”, ö sem mai gyerek, az idő vas foga őt is mardossa. Nem, nem káröröm, de tudjátok, megnyugtató érzés látni, hogy nem én öregszem egyedül. Én azonban gyorsabban öregedhetek, mert annak ellenére, hogy én csak ültem, ettem, ittam az út alatt, abba is belefáradtam.

Már sötét volt, mire Oulxba értünk.

Igaz, nem ilyen nevű olasz falura gondoltam. Ha San Giovanninak hívnák a települést, rögtön egy tál bolognesére futna össze a nyál a számban. De nem bántam, mert az alpesi falu is éppen elég egzotikus volt egy magyar pusztán élő, kun nagyszülőkkel megáldott gyerek számára, mint én. A neve egyébként nem csak nekem okoz fejfájást, de az ottani lakosoknak is, és nem csak ma, hanem a történelem során mindig is: volt Ulkos, Ultor, Ulces, Ulcium, most pedig Oulx, Ors az irodalmi okszitán nyelven, és Ours helyi okszitán dialektus szerint. Igen, itt vagyunk, megérkeztünk Okszitánia legkeletibb részére !
A fáradtság azonban annyira elhatalmasodott rajtam, hogy szinte már nem is érdekelt, hol, melyik országban, régióban, településen van az ágy, a lényeg, hogy négy lába legyen, párnával, takaróval és egy kényelmes matraccal. Pedig az érkezésnél még messze voltam attól, hogy kényelembe helyezzem magam. Először kutyasétáltatás, utána a macskákat kellett felcsempésznünk a szobába (nem mertük megkérdezni, hogy dobozban tartva felvihetjük-e a szobába, én sem hittem volna az én vendégeimnek, hogy minden rendben lesz, ha ők mondják). Kutyaetetés, macskaetetés, a macskatisztítás szerencsére elmaradt, azt hiszem ők sem tudnak utazás alatt dolgukat végezni.
Fogmosás, fekvés... gondolatok... Miki horkol... és akkor macskanyávogás. jaj, ne ! Mikinek aludnia kell, és nekem sem ártana, ne csináljátok, „lécci, lécci” ! Igor László felkel hulla sápadtan és macskát simogat... lassan, nagyon lassan aludtam el... pár órára.

Másnap reggel vibráló színekre ébredtünk.

A téli szezont váró, nyári álomban szendergő, csendes alpesi városka fogadott bennünket. Jobbára csak lézengő, átutazóban lévő turisták csellengtek az utcán. Pedig ha rajtam múlna, júliusban is csoportokat szerveznék a helyre, hogy minél több ember láthassa a hegyre futó fenyőerdőket, a hófoltokkal tarkított, kopár csúcsokat, melyek kirándulásra csalogatnak.
Alig vártuk Mikivel, hogy egy újabb kutyaséta után ihassunk egy igazi olasz kávét, amit annyira imádunk, és amiről már csak álmodhatunk egy félóra múlva. Ugyanis sajnos Franciaország hiába híres a kávézóiról, az olcsóbb, savanykás robusta fajtából soha nem lesznek képesek jó kávét készíteni. Ebben az olasz kávézóban nem csak egy isteni, erős, de selymes kávét kaptunk, hanem eredeti, hamisítatlan francia croissant-t is felszolgáltak mellé.
A szemem még nem nyílt ki kerekre, de tovább kell mennünk, ma este már abba a régióba érkezem, ahol az új életemet kezdem.

A Fréjus-i alagútba hajtással ér véget olasz szakaszunk...

...és az alagút végén Franciaországba érünk. Az alagút közepe táján van a hivatalos határ. Majd' 13 km hosszú, klausztrofóbiásoknak csak nyugtatóval ajánlott. Az Alpok Mont Thabor csúcsa alatt megy át, ami 3178 méter magas.
A L'Arc folyó völgyében kanyargunk tovább Chambéry és Grenoble felé, majd egyszer csak a Bauges hegység (és egyben nemzeti park) 2041 méteres csúcsa, a Dent d'Arclusaz tárul elénk. Magamutogató, pimasz, tudja, hogy fenséges, és van mire büszke lennie. Tőle 30 km-re található Albertville, ahol 1992-ben rendeztek téli olimpiát.
Vele szemben, a Mont Granier csúcsa sem kevésbé szerény. Bár csupán 1933 méter magas, északi oldala az 1248-ban történt hatalmas földcsuszamlásnak köszönhetően merész formát öltött, ami több falu pusztulásához vezetett, és egy 700 méteres meredek falat hozott létre. Komor és tiszteletreméltó.

Közben Miklós barátomnak elromlott az iPhone-ja.

Mivel szüksége volt rá, Lyonban meg kellett állnunk, hogy egy gyors-szervizben megjavíttassa. Nagyon nagyon nem volt kedvem bemenne egy nagyvárosba: tudtam, hogy a sok útépítés és a keresés miatt még hosszabbra nyúlik az utunk, ráadásul én alig aludtam pár órát, így dél felé már úgy éreztem magam, mintha éjfél lenne.
Persze a szerviz egy rosszul feltüntetett cég társasházban található irodájában volt, amit Miki nem talált meg. Így összeszedtem a kutyákat és elindultunk vissza, hogy segítségemmel megtaláljuk. „Természetesen” a járda munkalatok miatt egy szalagkorlattal le volt zárva, a kutyák azonban minden irányba mentek, csak előre nem, miközben a kocsikra kellett figyelnem. Olasz komikus filmekben látni ehhez hasonló színjátékot.
A szalagkorlátot át akartam lépni, de a lábfejem megakadt benne, én meg szó szerint pofára estem. Azaz egyenesen a szemöldökcsontommal fejeltem le a betonszegényt, pedig abszolút nem voltam rá mérges, és soha nem voltam annyira agresszív és gátlástalan, hogy verekedésbe kerüljek egy járdával. Most itt volt az idő, megtörtént.
A vér fröcsögött a fejemből, de a térdemről és karomról is sikerült pár bőrréteget lenyúzni. Persze nem volt nálam más, mint egy használt papír zsebkendő, amivel próbáltam magam megtisztítani. „Imádom” a városok lelkét, mentalitását, a járókelők egyike sem jött oda, hogy megkérdezze segíthet-e, pedig tudtak volna, mert sem a mentők számát nem tudtam, sem azt, hogy hova mehetnék fertőtlenítőért. Viszont nagyon véreztem, mert kétfajta vérhígítót is szedtem a fél évvel azelőtti szívinfarktusom után.
Nadrágom és pólóm egy torreádor kosztümjéhez hasonlított egy bikaviadal után, és a szemem körül egy drámai, fekete-lila foltokból álló festmény ékeskedett.
Az járt a fejemben, hogy a párom felismer-e vajon. Először egy boltba mentem, hogy fertőtlenítőt vegyek, de egyszerűen kizavartak onnan. És azt sem mondták, hogy éppen mellettük van egy orvosi labor, de szerencsére megláttam. Ott lefertőtlenítették a sebeket, és tapaszt tettek rájuk.
Mehettünk tovább... a Miki telefonja pedig nem javult meg.

El kellett még mennünk a Livradois-Forez-i Regionális Természeti Park mellett...

...majd Puy-de-Dôme megyében lévö vulkánok földjén, az Auvergne-i Vulkánok Regionális Természeti Park északi részén, majd Corrèze megye erdein keresztül vezet az út az általam jól ismert Lot megyébe.
Először a cicákat kellett elvinnünk Aurélie-hez, aki Miki barátom után a másik nélkülözhetetlen személy volt, nélküle ez a költözés rosszabbul sikerülhetett volna. Ő az, aki majdnem egy fél évig vigyázott a macskáimra, akikkel soha nem találtunk volna sem vendégházat, sem kiadó szobát, de albérletet sem, a két kutya mellett.

Pár kilométerre az otthonától kellett letérnünk az autópályáról...

...és már csak 50-60 km maradt a „macskás hölgy” kitérővel együtt, mégis, innentől kezdve az út még hosszabbnak tűnt, mint az 1700 kilométer a hátam mögött. A GPS először nem találta a címet, majd egy körutat tervezett a régióba. Később megértettem, hogy azért, mert az utak nem biztos, hogy járhatóak. A járható utak pedig szűkek, és három kanyar van kilométerenként. Itt vagyunk a középkor közepén, a rusztikus XXI. században. Az igazság az, hogy pont ennek bája vonzott erre a környékre.
Megérkeztünk, én arra sem emlékszem, hogy a találkozás pontosan hogyan és meddig tartott, csak arra, hogy Minou cicám a végére bekakilt, Angelo eleresztett egy pisit, és segítenem kellett Aurélie-nek a macskafürdetéssel, a nap megkoronázása jegyében. Gondolom kitaláltátok, a cicáim soha nem vettek fürdőt, legfeljebb a vindornyalaki porban, és köztudott, hogy a macskafélék nagyobb része mennyire „imádja” a vizet. Nos, nagyon büszke voltam rájuk, mert hősiesen tűrték! Karmolás és harapás helyett a legnagyobb dolog az volt, hogy Minou megmászta a zuhanytartót.

Menjünk tovább, kérlek Miki!

Mert kezdem magam egy végeláthatatlan labirintusban érezni magam, amiből sehogyan nem találok ki! Persze nem egyszerű az élet, mindenért meg kell küzdeni, Miki bejelentette, hogy egy benzinkutat kell találnunk. Estefelé, a dzsungel közepén, idegen tájon... Nem szoktam imádkozni, de most szükség volt rá. És nem fogjátok elhinni: egy kihalt falun keresztülhajtva egyszer csak egy automata benzinkút bukkant fel előttünk. Akkor fogalmam sem volt hol járunk, de most visszakerestem a helyet a térképen nektek, hogy ha egyszer erre jártok, ne érezzétek magatokat olyan elveszettnek, mint akkor én. A hely: La Chaufferie, Lieu Dit Le Liaussou, D6, 46150 Catus

Este nyolc-fél kilenc felé értünk a kempingbe...

...ahol Bernard már várt bennünket.Egy gyors köszönés, és az étterem nyitva tartásának utolsó pillanatában, kapkodva rendeltünk egy pizzát, rám nem jellemző módon még egy sört is kértem hozzá. Miki és Bernard beszélgettek, én már nem tudtam megszólalni, csak bámultam a csodálatos panorámát, és meglepődve vettem észre, hogy az összes, évek alatt felgyűlt stressz lepergett rólam.
Úgy éreztem, mintha valami véget ért volna, vagy talán valami éppen most kezdődött. Hogy pontosan mi az, azt majd a blog következő részei mesélik el...